Havel mintha megjövendölte volna ezt a háborút, az USA azonban nem hallgatott rá

Slovenskú verziu tohto textu nájdete tu.

A szerző egykori cseh miniszterelnök, a cseh Szenátus korábbi elnöke és elnökhelyettese.

Fizessen elő a Denník N magyar verziójára itt.

Václav Havel mintha megjövendölte volna ezt a háborút, mikor 1990. február 21-én az USA Kongresszusa előtt tartott beszédében kijelentette, hogy Amerika azzal segítene nekünk leginkább, ha a Szovjetuniónak segítene, és hogy ebben talán tudunk neki tanácsot adni. Amerika megtapsolta Havelt, de a felhívást, hogy segítsen a Szovjetuniónak végighaladni a „demokráciához vezető végtelenül bonyolult, ámde elkerülhetetlen úton”, hogy támogassa „ezt a hatalmas, több nemzettestből összetevődő államalakulatot abban, hogy minden egyes nemzete erőszakmentesen önállóságot nyerjen”, egyáltalán nem hallotta meg.

És most itt a gond. Csak éppen harminckét év késéssel; Oroszországban más az időszámítás, nekik nem kell úgy igyekezniük, mint a „hanyatló Nyugatnak”.

Úgy kell tudni győzelmet aratni, hogy a győzelem ne szülhessen újabb háborút. Ahogy a győztes nyugati nagyhatalmak tették 1945-ben, amikor az Egyesült Államok felajánlotta a nagyvonalú Marshall-tervet a romokban heverő Európának, beleértve Németországot is. És ahogy erre nem voltak képesek az 1918–1919 közti időszakban, amikor a Párizs környéki kastélyokban bosszúszomjas békék köttettek. Németországot legyőzték, sőt mi több, feleslegesen meg is alázták. Ebből az első háború második fejezete következett. És ahogy ez a győztes nagyhatalmaknak a Szovjetunió esetében sem sikerült, mikor az elveszítette a hidegháborút, ráadásul ennek a megrázkódtatásnak következtében össze is omlott. Mert a legyőzöttnek is meg kell tudnia őrizni a tekintélyét és némi méltóságot is – ez szavatolja majd a jövőbeni együttműködést, s így nem tápláljuk a frusztrációját az esetleges méltatlan bánásmóddal.

A rövidesen Orosz Föderációvá alakult Szovjetuniónak a hidegháborús veszteséget meg kellett szenvednie. Senki se nyújtott neki segítő kezet. Senki se biztosított nagyvonalú kölcsönt. Csupán néhány nyugati magánpénzintézet szakembere volt jelen, mikor szempillantás alatt szétlopták az ország hatalmas, főként ásványkincsekben rejlő gazdagságát. Rohamos elszegényedés következett, a középosztály csírájában pusztult el. Az események az Orosz Föderáció 1998-as államcsődjével érték el mélypontjukat.

Ettől kezdve Oroszországban tulajdonképpen szinte mindenki allergiás az olyan kifejezésekre, mint demokrácia vagy liberális szabadságjogok. Az évtized végén az alkoholista köztársasági elnök átadta a helyét a KGB tisztjének – a leendő cárnak, akit maga a szentpétervári polgármester ajánlott. Ő pedig Jelcinnek és „családjának” (valójában egy szerteágazó bűnbandának) az orosz utódlás szokása szerint büntetlenséget ígért.

És ami a legfontosabb, már a beiktatását követő éjszaka Csecsenföldre repült, hogy megkezdje a második, ezúttal győztes orosz háborút. Ez volt az egyetlen módja, ahogy Oroszország vissza tudta szerezni a tekintélyét. A birodalom megújításával. Pedig a Nyugatnak tudnia kellett, hogy az oroszok csak ezt az módszert ismerik! Václav Havel ezt tisztán látta.

Beneš szelleme

Havel csak egy alkalommal utazott Moszkvába: közvetlenül az USA-ban tett látogatását követően. Többször sosem járt ott. Akkor a némileg megdöbbent Gorbacsovhoz látogatott, hogy közölje vele, a szovjet megszálló seregeknek távozniuk kell hazánkból, ráadásul minél hamarabb, egyszóval azonnal.

Akaratlanul is kínálkozik a párhuzam azzal, ahogy Havel elődje, Edvard Beneš (a szovjet Oroszország 1945–1989 közti vazallusállamainak elnökeit ne számoljuk ide) cselekedett a második világháborút követően, akinek a neve még mindig felmerül nálunk, amikor a megtépázott közvélemény a tét. Az a közvélemény, amely részben a Nyugat iránti bizalmatlanságának, részben pedig a ruszofil megújhodás iránti rajongásának köszönhetően „Putyinnak szurkol”.

Az isten szerelmére, miért kerül elő Beneš neve még hetven év múltán is? Azé a Benešé, „aki nélkül nem lenne köztársaságunk” (Tomáš Garrigue Masaryk)? Mert Beneš szelleme valahogy még mindig itt kísért. Az eszméi, a bizalma a Szovjetunió és Sztálin iránt, de főként a szlávságról, szláv egységről alkotott eszményképe (melynek Zdeňek Nejedlý történész is szószólója volt) még mindig él. Nem Ján Kollárból, a költőből, hanem Benešből táplálkozva. Hiszen a Cseh Köztársaság Képviselőháza jóváhagyta a törvényt, melynek értelmében „a köztársaság létrejötte Edvard Beneš érdeme” (a Szenátus ilyen törvény meghozását elutasította).

Beneš tehát, aki 1935-től – amikor is a Szovjetunióval egy európai viszonylatban hallatlanul kedvező szerződést kötött – bízott Sztálinban és a „szocializáló demokrácia” tébolyult eszményében, még mindig viszályok forrása. Nem csupán a németek és magyarok elűzése miatt, hanem éppen az Oroszországgal, a szlávság vezérnemzetével végsőkig ápolt bizalmas viszonya miatt.

Beneš ugyanis valószínűleg nem olvasott Havlíčeket, aki a 19. század legtisztánlátóbb cseh személyisége volt, és aki a szlavofilokhoz címezve azt írta az oroszokról, hogy ezek az urak azt hangoztatják, hogy orosz helyett mindenhol szlávul kell beszélni és írni, hogy aztán majd azt mondhassák a szlávra, hogy az tulajdonképpen orosz. Nos, Havlíček, Havel! Ti összetartoztok.

Beneš csupán élete utolsó napjaiban átkozta Sztálin nevét, ahogy arról Václav Černý irodalomkritikus tanúskodik, akit gyakran hívatott magához konzultációra. Élethosszig tartó barátságát Zdeněk Fierlingerrel szintén csak élete végén átkozta. Fierlinger, az NKVD ügynöke, valamint a háború utáni Csehszlovákia első miniszterelnöke Sezimovo Ústíban volt Beneš szomszédja. Szegény, ezekkel a szitkokkal az ajkain hunyt el.

A személyes varázs

Václav Havel, Edvard Beneš abszolút ellenpólusaként nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ma már az Észak-atlanti Szövetség Szervezetének szerződése, pontosabban annak 5. cikke nekünk is védelmet nyújt. Régóta nem titok, hogy a NATO eredetileg nem számolt velünk és a mai keleti szárnyával. És ha számolt is, akkor csak „majd valamikor”.

Havel tudta, hogy nem késlekedhetünk. Ismét csak előrelátóbb volt a nyugati politika kulcsfiguráinál, és megsürgette az ügyet Bill Clinton elnöknél. Az a Havel, aki egy évtizeddel korábban a naiv, romantikus ábrándokat kergető nyugati baloldal eszméitől vezérelve (melyek főként az amerikai hippimozgalom eszméit jelentették, ahogy azokat 1968 tavaszán, első USA-beli látogatása során megtapasztalta) abban a romantikusan naiv hitben élt, miszerint mindkét katonai szövetséget megszüntetik…

Évekkel később, már elnökként hitelességének, szívélyes makacsságának, valamint személyes varázsának köszönhetően fokozatosan az oldalára állította Bill Clintont (és annak feleségét is!). Ez a dolog (személyek közti „kémiának” is szokás nevezni) a politikában fontosabb, mint azt az emberek gondolnák. Később ilyen módon Havel az ifjabb Bush bizalmát is kivívta.

Azoknak a politikusoknak, akik nem rendelkeznek efféle „varázzsal”, tulajdonképpen nincs esélyük. Legalábbis nem sok. Itt ismét kínálkozik a párhuzam Benešsel, szegény ördög híján volt bárminemű karizmának. A legfontosabb Havel esetében mégiscsak a személyes meggyőzőképesség volt – melynek garanciájaként szolgált az a tény is, miszerint 1989 előtt háromszor zárták börtönbe.

Azt megelőzően, hogy az Észak-atlanti Szövetségbe való belépésünket ösztönözte volna, kitalálta Visegrádot. Rögtön 1990 tavaszán, a lengyel Szejmben tartott beszédében. Tudta, hogy a nemzetközi politikában végső soron a szomszédainkkal ápolt kapcsolatok számítanak a leginkább. Csehszlovákia (később Csehország és Szlovákia), Lengyelország és Magyarország e nem hivatalos szövetségének eredetileg közös egyeztetések és együttműködés révén volt hivatott megkönnyítenie, illetve felgyorsítania felvételünket az Európai Unió és a NATO tagjai közé. Ez a közös törekvés eleinte sikeresnek bizonyult, az alapfeladat teljesült, még ha a szlovák fél részéről egy kis késéssel is.

Vajon mit talált ki, mit hozott létre szerencsétlen Edvard  Beneš, aki végül az átkunk is lett? Az a Beneš, aki az első cseh köztársaság külügyminisztere volt, és csak később lett köztársasági elnök? Az 1919 nyarán Saint Germainben aláírt békeszerződéstől számítva csupa ellenséges állam vett körül bennünket. Részesei voltunk viszont egy kezdettől fogva nem működő, később pedig elhalt kezdeményezésnek, a Kisantantnak a „nem szomszédos” Jugoszláviával, tehát de facto a harcias szerbekkel, ahogy azok a nemzeti megújhodás óta emlékeinkben éltek, valamint a távoli Romániával –  a 30-as években mindkét államban autoriter rezsimek vették át a hatalmat. Ez a szövetség volt hivatott ráadásul 1935-ig gátat szabni a magyar revizionizmusnak, azonban a közben hitlerivé lett Németországnak már nem.

Milan Hodža, az európai formátumú politikus, agrárszakember, Csehszlovákia müncheni egyezmény előtti utolsó miniszterelnöke teljesen más – nem Oroszország, hanem a nyugati nagyhatalmak felé forduló politikát folytatott. Ezzel szemben a frankofil Beneš elnökként sem eresztette el a külpolitika gyeplőjét és a müncheni egyezményt a Nyugat árulásaként állította be, holott egy héttel annak aláírása előtt jómaga küldött titkos futárt Franciaországba azzal az üzenettel, hogy hajlandóak vagyunk „valamicskét engedni” Hitlernek (a térképet saját kezűleg rajzolta meg és volt is hasonlóság…).

Daladier és Chamberlain megkönnyebbüléssel vették tudomásul, hogy ha úgy adódik, akkor kicsit többet is engedünk… A katonák a bunkerekben nem sejtették, hogy azért a földért áldoznák életüket, amelyet már Beneš átadott (az ún. „Nečas-küldetés” és a „megrendelt ultimátum“) (Jaromír Nečas a csehszlovák kormány szociális ügyi minisztere volt, aki kiváló nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezett, ezért Beneš őt küldte Párizsba arról tárgyalni, hogy Csehszlovákia lemond a németek által lakott területeiről – a szerk. megj.). Beneš a száműzetésben a nagy formátumú szlovák politikust, Hodžát vetélytársként kezelte és teljes mértékben elszigetelte.

Szlovákia élére egyébiránt egy másik kiemelkedő, Nyugat-orientált személyiség is állhatott volna, mégpedig Milan Rastislav Štefánik. A bátor katona, pilóta, politikus, akinek leginkább köszönhette hírnevét az idegenlégió (maga Masaryk nem szerette volna, ha belefolynak a bolsevikokkal vívott harcba) már csak lezuhant pilótaként tért vissza Szlovákiába.

Így hát a kiváló politikusnak és katonának csak elenyésző érdeme volt abban, hogy a szlovákokat, „a Tátra fiait”, ahogy Ján Kollár nevezte őket, megszabadítsa az oltalmazó Oroszország ruszofil meséinek fogságából, „amaz órjás tölgy” oltalma alól (Ján Kollár: Sláva leánya, Israel Efraim fordítása – a szerk. megj.). Azt, hogy hová vezethet e torz álomkép kergetése, az egykori szlovák miniszterelnök, Robert Fico őrült retorikájából láthatjuk.

A mi esélyünk

Václav Havel birtokában volt a dolgok velejéig hatoló, lényegre törő fogalmazás képességének. Egyszer megkérdezték tőle, hogy szerinte lehet-e egyszer az Orosz Föderáció az Európai Unió tagja. Havel egyszerű, mindenféle sallangtól mentes szavakkal mondta ki a nagy igazságot: hmm, nem tudom, de azt gondolom, hogy az az ország, amelyik nem tudja, hol vannak a határai… talán, hmm, nem lehet…

Manapság annak vagyunk tanúi, hogy Oroszország felidézi régmúlt határai emlékét. És mindez éppen Putyin második csecsenföldi háborújával kezdődött. Majd következett Grúzia, Örményország, a Krím félsziget, a Donyec-medence, ma pedig az egész Ukrajna… A jelenlegi szörnyű háború Ukrajnában a soron következő kísérlet „az évszázad legnagyobb geopolitikai katasztrófájának” helyrehozatalára (Putyin).

Egykor szépen hangzott De Gaulle-nak „az Urálig terjedő Európáról” szóló gondolata. Putyint viszont nem érdekli Európa, csak az Orosz Birodalom helyreállítására törekszik.

Éppen Václav Havel volt az, aki az 1989-es rendszerváltást követően reálisan tekintett Közép-Európa helyzetére – hogy ez a régió a totalitárius rezsimek és az orosz megszállás tapasztalatát követően egyáltalán fenn tudjon maradni.

Lengyelország bizonyosan fennmarad mint Közép-Európa része, az erős hadseregének és a számunkra oly megmagyarázhatatlan, végsőkig kitartó harcolni akarásnak köszönhetően. Még ha úgy is gondolom, hogy az Unió nem tudja megbocsátani bírósági rendszerének hibáit. Mert ezek a hibák azon a meredek felületen egyensúlyoznak, ahol az orosztól eltérő, de ugyancsak autoriter rezsimek találhatók. A lengyel katonai becsület csodálatra méltó és követendő, de a lengyel bírósági rendszernek nincs helye Európában.

Figyelemmel kísérjük Magyarországot, ahol Orbán fogcsikorgatva hallgat. Hogy ne mondja ki, amit mondani szeretne. Menekülteket fogad be, hiszen mi mást tehetne – ő, Putyin barátja. Manapság Magyarország a harmadik legtöbb menekültet befogadó ország.

Ám Európa Magyarországnak se bocsáthatja meg a szólásszabadság korlátozását csak azért, mert menekülteket fogad be. Nemrég ez az ország volt az, amely a menekültek befogadásának teljes elutasítása mellett szólalt fel. A magyar ellenzéknek kivételes alkalma adódik, hogy a Putyinhoz törleszkedő Orbánt lerázza magáról.

És mi a helyzet velünk? Kivételes esélyünk adódik megszabadulni nemzeti vágyálmainktól, miszerint akkor járnak majd jó idők, ha az orosz kozák lova a Moldva vizét issza. Esélyünk adódik megszabadulni a nemzeti megújhodás tündérmeséjétől (a Biztonsági Információs Szolgálat is figyelmeztetett rá, hogy ezek még mindig szerepelnek a tantervekben és az idősebb tanárok óramagyarázataiban), megszabadulni a nagyszláv álmoktól, a beneši téveszméktől. Ma erre megvan az esélyünk.

Ezek az álmok és téveszmék a mai napig jelen vannak, és az USA és a Nyugat elutasításában nyilvánulnak meg. Mert a Nyugat állítólag túlságosan is szabad.

Bízom benne, hogy értékrendünket illetően most már rendezzük sorainkat. Talán kevesebben fogunk szurkolni Putyinnak, habár ne legyenek illúzióink.

Beszélnünk kell ezekről az álmokról és téveszmékről. És emlékeznünk kell Václav Havelra, az ezredfordulós nyugati politika két évtizedének legtisztánlátóbb államférfijára. Hiszen ő a miénk. Jobban, mint bármikor máskor.

És megint csak Václav az, aki védőszárnyai alá vesz minket az eltévelyedettjeinkkel, a téveszméket kergetőkkel együtt.

És teszi mindezt körültekintő, „nyugatos, európai” kétkedéssel, miszerint nem szabad minden oroszban putyinistát látnunk. Hogy vannak köztük hősök is, akik megérdemlik a csodálatunkat és a tiszteletünket. És hogy ők itt vannak, köztünk. Oroszország nem egyenlő Putyinnal, éljen a szabad Ukrajna!