Denník N

Egy nagyvárosban kevés ellenálló is komoly gondokat okozhat. Hogyan vette fel a harcot a forradalmi Magyarország a szovjet túlerővel

Foto - Fortepan/Zsolt Házy
Foto – Fortepan/Zsolt Házy

Magyarország szovjet seregek általi 1956-os megszállása sokban hasonlított Ukrajna 2022-es orosz lerohanásához. A magyar felkelők azonban gyorsan elveszítették politikai hátországukat, és a megszállást az oroszok elleni részleges sikereik sem akadályozhatták meg.

Slovenskú verziu tohto textu nájdete tu.

Fizessen elő a Napunkra, a Denník N magyar verziójára itt.

Kövesse a Napunk, a Denník N magyar projektjének Facebook-oldalát.

Az Ukrajna elleni orosz támadás után sok magyarországi történész vont párhuzamot a jelenlegi történések és 1956 között, bár az 1956-os harcok nagyon gyors szovjet győzelmet és 30 éves megszállást hoztak.

Magyarország 1956-os szovjet inváziója véres harcokba torkollott és több ezer emberéletet követelt annak ellenére, hogy a magyar reguláris fegyveres erők nem tanúsítottak szisztematikus ellenállást a megszállókkal szemben.

Rainer M. János történész, az 1956-os forradalom egyik legnevesebb kutatója úgy véli, Magyarországon 1956-ban ugyanaz volt a tét, mint most Ukrajnában: a Kelet és Nyugat közti választás, illetve az, hogy egyáltalán van-e esélye az országnak választania, hogy a Nyugathoz vagy pedig a Kelethez szeretne tartozni.

Magyarország 1956-ban a keleti blokk tagja volt, melyből szeretett volna kitörni és más utat választani. Akárcsak az ukránok 2014-ben, a magyarok is forradalom révén adtak hangot az akaratuknak, amire viszont az államhatalom részéről sok emberéletet követelő erőszakos válaszreakció érkezett. A magyar forradalom azonban a hatalmas orosz túlerő ellenére is győzedelmeskedett és néhány napig élt a remény, hogy az ország elindulhat a választott úton.

Egészen addig, amíg meg nem jelentek az orosz tankok a magyar városok utcáin.

Az 1956-os események rekonstruálásában Rainer M. János történész volt a segítségünkre.

Budapesti utcakép 1956 őszén. Fotó – Fortepan/Nagy Gyula

Magyarország finnlandizálása

Az 1956. októberi magyarországi forradalmat a lengyelországi Poznańban történt zavargások előzték meg, ahol a jobb munkafeltételeket követelő tüntetők ellen az államhatalom katonákkal és tankokkal lépett fel és több tucat embert öltek meg. A budapesti felkelés október 23-án diákok által szervezett szimpátiatüntetésként indult a lengyelek mellett, ám hamar szovjetellenes demonstrációvá vált, melynek során ledöntötték a városközpontban található hatalmas Sztálin-szobrot.

Még aznap este sor került az első fegyveres összetűzésre, amelybe szovjet csapatok is beavatkoztak. A felkelők túlerőbe kerültek és igyekeztek a saját oldalukra állítani az ország politikai vezetőit. A történésekben törést az október 25-i vérontás hozott, amikor is az újabb tömegtüntetés alkalmával a rendőrök a tüntetők közé lőttek és számos fegyvertelen embert öltek meg.

Ezeknek az eseményeknek a hatására kormány-átalakításra került sor, és Nagy Imre, az újonnan kinevezett miniszterelnök a felkelők oldalára állt. Bejelentette a forradalom győzelmét, valamint a szovjet seregek távozását Magyarország egész területéről. Az elkövetkező pár napban Magyarország visszatért a többpártrendszerhez, a kormányban a kommunisták mellett más pártok is képviseletet szereztek. Az új kormány kinyilvánította azon szándékát, hogy Finnország mintájára semlegesíti az országot, majd november 1-jén Nagy Imre bejelentette Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből.

Moszkva ekkor azonban már eldöntötte, hogy nem engedi meg Budapestnek, hogy kilépjen a keleti blokkból és november 4-én kezdetét vette a Forgószél fedőnevű „különleges katonai hadművelet”, vagyis Magyarország katonai megszállása.

Fizessen elő a Napunkra, a Denník N magyar projektjére itt.

A magyar hadsereg népes volt, de gyenge

A magyar honvédség állapotát az ellentmondásosság jellemezte. A hadsereg az 1950-es évek elején jelentős fejlesztésen ment keresztül, melynek célja egy hozzávetőlegesen 250 ezer főből álló jól felszerelt haderő létrehozása volt. Az új honvédségnek tulajdonképpen a semmiből kellett létrejönnie, 1948-ig ugyanis Magyarországnak nem volt hadserege. A hadsereg megszervezésével 1951-ben kezdtek el intenzívebben foglalkozni, amikor a Szovjetunió parancsba adta szövetségeseinek, hogy készüljenek fel egy esetleges harmadik világháborúra.

1953-ban, Sztálin halálát követően a magyar honvédség fejlesztése megállt, költségvetési indokkal megszorítások következtek. Több fokozatban visszafejlesztették a sorállományt és csökkentették a hivatásos katonák számát is.

1955–56-ra a magyar tisztikar bizonytalan állapotba került. Ez a tisztikar egyébként sem volt túl jól képzett, a háború előtt és alatt szolgált tisztek 95 százalékát eltávolították a hadseregből, és az új tisztek nagyrészt egy-két éves gyorstalpalókon szerezték képzettségüket.

Önálló magyar katonapolitika ebben az időben nem létezett. 1955 után, vagyis a Varsói Szerződés létrejöttét követően a magyar hadsereg tulajdonképpen betagozódott a szovjet hadseregbe, amely főként a Nyugatról érkező támadásra készült. Egy ilyen támadás esetén a magyar seregnek az lett volna a feladata, hogy dél-délnyugat, tehát Olaszország felé mozogjon; ez a terv egészen a 80-as évek végéig érvényben maradt.

A magyar hadsereg fegyverei közepes színvonalúak voltak – a szovjetek a legmodernebb fegyvereiket nem küldték Magyarországra.

A sorkatonák száma viszonylag magas volt, a forradalom előtti időszakban a hadsereget hozzávetőlegesen 180 ezer katona alkotta. Egy dologra viszont sosem készítették fel őket: a szovjet szövetségesek elleni harcra.

Kövesse a Napunk, a Denník N magyar projektjének Facebook-oldalát.

A hadsereg nem vett részt a harcokban

A magyar hadsereg nem is vett részt a szovjet seregek elleni közvetlen harcokban. Nem reagáltak a november 4-e utáni Budapesten sorra kerülő oroszok elleni fegyveres ellenállásra sem. A magyar katonák közbeavatkozására csupán kivételes esetekben került sor, és ezeket súlyos megtorlások követték.

Rainer M. János szerint a hadsereg vezérkara sok olyan kétlelkű emberből állt, akik a maguk egyszerű módján a szocializmus elkötelezett támogatói voltak és tartottak a megtorlásoktól, ám társadalmi kapcsolataik révén érzékelték a nemzeti függetlenség jelentőségét is. A forradalom első napjaiban tehát megkezdték az előkészületeket, melyek elsősorban Budapest, valamint a nagyobb városok és repterek védelmére irányultak.

Rögtönzött, harckocsi-elhárító lövegekkel felszerelt tüzelőállásokat építettek ki. A november 4-i szovjet támadás során Dél-Budapesten ezek a fegyverek tüzet is nyitottak a szovjet harckocsioszlopokra. Az ország különböző részein katonák csapatai csatlakoztak a felkelőkhöz, maga a hadsereg viszont csupán szemlélte az eseményeket. A szovjetek néhány napon belül mindenkit lefegyvereztek és hazaküldtek.

A legsúlyosabb harcok Budapesten folytak. Fotó – Fortepan/Nagy Gyula

A honvédelmi minisztert a szovjetek letartóztatták

A hadsereg vezetése hivatalosan támogatta a forradalmat és elfogadta Nagy Imre forradalmi kormányát. Maléter Pál honvédelmi minisztert azonban néhány órával a megszállás előtt az oroszok letartóztatták. Maléter, aki a szlovákiai Eperjesen született, tapasztalt, partizánmúlttal rendelkező katona volt és ha parancsot adott volna az ellenállásra, ezt a parancsot biztosan teljesítették volna, még akkor is, ha nem lettek volna biztosak annak kimenetelében. A kormány azonban a szovjet közbeavatkozást követően elutasította a katonai ellenállást és politikai megoldást szeretett volna találni.

A szovjet csapatok mozgásáról szóló első hírek alapján a magyar kormány számára nem volt egyértelmű, hogy azok megszállni készülnek-e az országot. Feltételezték azonban, hogy igen, és az orosz félnél diplomáciai úton tiltakoztak; remélték viszont, hogy mégsem ez a terv Moszkvában, hanem a közel-keleti válsággal kapcsolatban bevezetett fokozott harckészültségről van szó.

A szovjet kormány október 30-án kiadott egy nyilatkozatot, amely azt sugallta, hogy a Szovjetunió elfogadja Magyarország forradalmi kormányát és készen áll seregei visszahívására az ország területéről.

Ma már tudjuk, hogy mindezt ugyan komolyan gondolták, de csak néhány óráig, mert október 31-én már döntés is született a magyar forradalom elleni beavatkozásról, viszont ezt nyilvánosan nem kommunikálták. Nemzetközi visszhangot tehát csak az október 30-i nyilatkozat válthatott ki, melyet követően megkezdődtek a politikai egyeztetések az orosz seregek kivonásáról.

Kövesse a Napunk, a Denník N magyar projektjének Facebook-oldalát.

Magyarország egyedül maradt

Rainer M. János úgy véli, amennyiben a magyar hadsereg a kormány támogatásával szembeszállt volna a szovjetekkel, a harcok bizonyosan nem értek volna véget pár napon belül. A hadsereg ugyan nem volt jól felszerelve, de elég nagy létszámú volt ahhoz, hogy jelentős károkat tudjon okozni a szovjet félnek, habár a magyarok is jelentős veszteségeket szenvedtek volna el a szovjet katonai fölény és komoly háborús tapasztalatok miatt.

A szovjetek – okkal – nem számoltak azzal, hogy a magyaroknak bármiféle külföldi szövetséges segítséget nyújtana. A szovjeteknek viszont a románok ajánlottak katonai segítségnyújtást, de feltehetőleg a csehszlovák hadsereg segítségére is támaszkodhattak volna. Jugoszlávia szintén egyetértett a szovjet hadművelettel. Magyarország egyedül maradt: semmiféle támogatásra nem számíthatott Nyugatról, a szóbeli szolidaritást leszámítva.

A miniszterelnök nem adott parancsot ellenállásra

November 4-én a hajnali órákban, miután kezdetét vette a megszállás, Nagy Imre, a forradalmi kormány miniszterelnöke a nemzethez intézett drámai hangvételű rádióbeszédében úgy fogalmazott: „Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van!”

Nagy Imre a forradalom napjaiban. Fotó – Fortepan/Franz Fink

Mindezt azonban úgy jelentette ki, hogy nem volt teljes képe a helyzetről. Az első szovjet támadás Budapest külső védelmi gyűrűje ellen irányult, amely néhány ponton ellenállt. Más városokban a szovjetek közvetlenül a katonai laktanyákat támadták és helyenként szintén spontán ellenállásba ütköztek. Azok a felkelők is ellenálltak, akik az újonnan létrejött Nemzetőrséghez tartoztak.

Mindezek alapján jelentette ki Nagy Imre, hogy a hadsereg harcol a megszállók ellen. A későbbi, ellene folytatott bűnvádi eljárás során épp ezt a kijelentését felhasználva akarták vádlói bebizonyítani, hogy parancsot adott az ellenállásra, vagyis „elárulta a munkásosztályt”. Ez viszont nem volt igaz, hiszen ő mindenkit arra kért, ne lőjenek, hanem küldjenek parlamentereket a szovjet megszállókkal tárgyalni.

Gerilla-hadviselés Budapesten

A Nemzetőrséget Király Béla vezette, aki visszaemlékezéseiben arról írt, hogy ők sem kaptak parancsot az ellenállásra. Tapasztalt katona volt, aki részt vett a magyar hadsereg újraszervezésében és nagyon örült volna, ha kap ilyen parancsot. A miniszterelnök azonban megszakította vele a kapcsolatot és minden fegyveres egységnek egyértelmű parancsot adott, hogy semmiféle ellenállás nem megengedett.

Mindenki azonban nem engedelmeskedett.

Budapesten kívül komolyabb harcok csupán Dunapentelén (a mai Dunaújváros) zajlottak, ahol a tüzérség egységei néhány napon át harcoltak a szovjetek ellen és csapataiknak veszteségeket is okoztak. A fővárosban viszont más volt a helyzet.

Ellenállók Budapesten 1956 őszén. Fotó – Fortepan/Nagy Gyula

Kevés ellenálló is nagy gondot okozott

Budapesten októberben a felkelők oldalán több ezer ember vett részt a harcokban, különböző raktárakból jutottak fegyverekhez és a városi gerillaharc taktikáját folytatták. Lecsaptak minden olyan helyen, ahol páncélos ékeket vagy ellenséges összpontosításokat láttak. A támadások után szétszéledtek, majd spontán újraszerveződtek.

A kormány a forradalom első napjai után igyekezett a felkelőket az újonnan létrejött Nemzetőrségbe integrálni. A november 4-én kezdődő szovjet megszállást követően a Nemzetőrséghez az egész ország területén nagyjából 15 ezer fegyveres felkelő tartozott. A legtöbben közülük azonban nem kapcsolódtak be a harcokba, Budapesten kb. 3–4 ezer ember harcolt, ők alkották a felkelők csapatainak magját októberben is.

Kiderült azonban, hogy egy európai nagyvárosban 3–4 ezer ember is tud komoly gondokat okozni. A szovjet hadsereg csaknem nyolcszáz katonát veszített a magyar forradalom elfojtása során. Októberben erődemonstrációt tartottak, és azt várták, a tüntetők mind gyorsan hazamennek. Nem számítottak ellenállásra. November 4. után ezt a hibát nem követték el még egyszer: utasítást kaptak, hogy ahol ellenállást észlelnek, azt a helyet könyörtelenül lőjék szét. Hatékonyabb fegyvereket használtak, mint októberben: a második világháborúból maradt dobtáras géppisztolyokat felváltó Kalasnyikov gépfegyvereket és T-54-es harckocsikat, amelyek ellenállóbbnak bizonyultak a Molotov-koktélokkal szemben – jobb volt a szigetelésük, és nem folyt be az égő benzin a toronyba és a tank belsejébe.

Az erkölcsi fölény alapozta meg az ellenállást

A forradalom elveszítette a politikai képviseletét, a szovjetek pedig olyan kemény csapásokat mértek a felkelőkre, hogy az letörte a harci morált. Az is nyilvánvaló volt, hogy a magyarok nem számíthatnak semmilyen külföldi segítségre. Ilyen körülmények között az ellenállás Budapesten csupán három-négy napig tarthatott ki.

Ugyanakkor Magyaroszágon nem volt nagy hagyománya a szabotőr vagy terrorista típusú hadviselésnek, mivel ahhoz eleve nem adottak a földrajzi feltételek sem – Magyarországon nincsenek nagyobb erdőségek, mint például Ukrajnában.

Az ellenállás a magyar felkelők októberi váratlan és eufórikus győzelméből tudott táplálkozni, magyarázza Rainer M. János. A békés tüntetők elleni kemény beavatkozás és a szovjet tankok érkezése felfokozta a fiatal felkelők harci erejét.

A városi partizánoknak októberben sem volt sok esélyük a szovjetek ellen, de akkor a szovjetek nagy hibákat követtek el, melyek következtében a forradalom világszintű botránnyá vált. A fegyveres felkelés nem katonai, hanem erkölcsi fölénnyel bírt – és épp itt kínálkozik a párhuzam a jelenlegi helyzettel Ukrajnában, ahol szintén egyértelmű az agresszor katonai fölénye.

A Nyugat reakciója szintén hasonlított ahhoz, aminek most vagyunk tanúi: nem szerették volna megkockáztatni egy újabb világháború kitörését, ezért nem kapcsolódtak be katonailag a konfliktusba. Jelentős különbség viszont, hogy a mostaniakhoz fogható gazdasági és pénzügyi szankciók akkoriban szóba se jöhettek: a keleti blokk viszonylag önállóan működött, és az ilyen jellegű szankciók különösebben nem befolyásolták volna.

A szovjet modell: sortüzek, halálos ítéletek és baráti kormány

A Budapesten és más városokban folyó harcoknak körülbelül 2500 áldozata volt.

Az utolsó magyar felkelők november 10-ét követően a hegyekben leltek menedékre, de néhány nap múlva a szovjetek onnan is kiszorították őket. Az új kormány élére kinevezett Kádár János kíméletlen megtorlásba kezdett: a novemberi sortüzek további többtucatnyi emberéletet követeltek, decemberben pedig már az első halálos ítéleteket is meghozták.

A kivégzettek száma elérte a 350-et, köztük a forradalmi kormány több tagjával, beleértve Nagy Imre miniszterelnököt. 200 ezer ember menekült el az országból, akiknek a túlnyomó többsége sosem tért vissza.

Fizessen elő a Napunkra, a Denník N magyar projektjére itt.

🗳️ Ak chcete podporiť našu prácu pred druhým kolom volieb aj nad rámec predplatného, môžete to urobiť aj darom.🗳️

Máte pripomienku alebo ste našli chybu? Prosíme, napíšte na [email protected].

Magyarul a Denník N-ben

Svet

Teraz najčítanejšie