Denník N

A legnagyobb magyar ünnep először Magyarország nélkül. Március idusa 1919 Csehszlovákiájában

Vavro Šrobár s generálmi Piccionem a Mittelhauserom v roku 1919. Zdroj - Archív mesta Bratislavy
Vavro Šrobár s generálmi Piccionem a Mittelhauserom v roku 1919. Zdroj – Archív mesta Bratislavy

Slovenskú verziu tohto textu nájdete tu.

Fizessen elő a Napunkra, a Denník N magyar verziójára itt.

Kövesse a Napunk, a Denník N magyar projektjének Facebook-oldalát.

Az 1848-as forradalom és az azt követő politikai és társadalmi változások az 1918 előtti modern Magyarország alapkövei voltak. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy a magyar politikai életben az azt követő fél évszázadban az egyetlen jelentős politikai törésvonal az 1848-hoz való viszonyulás kapcsán jött létre: 1896-ig nem is létezett olyan párt, amelynek identitását ne 1848 határozta volna meg.

1848 emléke természetesen a szimbolikus térben is megjelent különböző ünnepélyek, megemlékezések formájában. Az 1880-as években a március 15-e kapcsán szervezett megemlékezések a nem magyar vidékek városaiban is elterjedtek, amely értelmezhető szimbolikus térfoglalásként is. Ezen ünnepélyek hangsúlyos eleme volt a diákság szervezett részvétele is, ahol a nem magyar anyanyelvű diákok gyakran színvallásra, identitásuk megvallására, vagy épp eltitkolására kényszerültek, szlovák származásuk felvállalása esetén pedig elkerülhetetlenül konfliktusba sodródhattak diáktársaikkal és tanáraikkal.

Amikor 1918-ban létrejött Csehszlovákia, jelentős magyar kisebbséggel, az amúgy is feszült közhangulat közepette elemi erővel merült fel a kérdés, hogy mi fog történni 1919. március 15-én – hiszen még senkinek sem volt tapasztalata arról a március 15-ről, amit nem Magyarországon ünnepelnek.

1919, Szlovenszkó

Simon Attila legújabb könyvéből (Az átmenet bizonytalansága) tudjuk, hogy a szlovákiai magyar sajtó a konfliktusok elkerülésére szólította fel olvasóit, különös tekintettel a fiatalokra, azt javasolva, hogy március 15-ét inkább belső ünnepként, semmint demonstrációként fogják fel. A rendet fenntartó katonaság főparancsnoka, Piccione tábornok parancsai is arra irányultak, hogy a katonák lehetőleg kerüljék a magyar lakossággal való konfrontációt.

Március 14-én délben a laktanyákba visszavonulva kellett további parancsra várakozniuk, és járőrözés közben sem vegyülhettek a lakossággal. (Nem a hadvezetés parancsain múlott tehát, hogy Kassán katonák egy csoportja március 17-én hajnalban ledöntötte a 15 tonnás honvédszobrot, majd az eset miatt összegyűlt tömegbe lőve megölt két embert, egy 13 éves kislányt és egy 37 éves nőt. Az is igaz azonban, hogy a szobordöntőket ezután nem vonták felelősségre).

Másképp látta kezelendőnek a helyzetet a kormány. Csehszlovákia szlovák feléért felelős teljhatalmú minisztere, Vavro Šrobár rendeletet adott ki március 3-án: „Mivelhogy az 1848. magyar forradalom a volt magyar királyság nem magyar népei számára sovinisztikus imperializmust hozott, mely őket minden természetes emberi jogtól megfosztotta és mivelhogy ilyen ünneplések és tüntetések a különböző nemzetiségek közötti nem óhajtott összetűzésekre vezethetnének […] a legszigorúbban megtiltom.”

A rendelkezés megszegése esetén pedig súlyos szankciókat helyezett kilátásba: „Felhívom különösen az összes iskola tanítóit, továbbá lelkészeket, hivatalnokokat, úgyszintén az iskolai tanulóifjúságot, hogy az efajta ünneplést az iskolákban és templomokban ne csak hogy ne szervezzék, hanem azt szigorúan megtiltsák, mert ellenkező esetben a megejtett vizsgálathoz képest a tanítók, lelkészek és hivatalnokok hivataluktól (állásuktól) az illetményre és nyugdíjra való igény nélkül megfosztatnak, internáltatnak, esetleg a büntetőtörvény értelmében büntettetni fognak, maga az iskola pedig be fog záratni.”

Fizessen elő a Napunkra, a Denník N magyar verziójára itt.

Jól látható, hogy a rendelkezés alapvetően nem a kedélyek lehűtése felé irányult, sőt, inkább a helyzet további eszkalációjával fenyegetett. A kilátásba helyezett büntetés pedig mindenképp túlzásnak tűnik, hiszen az állam képviselője egy iskolai ünnepség miatt teljes egzisztenciális ellehetetlenítéssel fenyegette meg az állampolgárait.

A rendelkezés az amúgy is feszült hangulatban inkább csak olaj volt a tűzre, mégis érdemes korabeli szlovák politika magyarellenességénél bonyolultabb magyarázatok felé fordulni, s például megvizsgálni, hogy a rendeletet kiadó miniszter, Šrobár hogy élhette meg ezt a történetet. Šrobár ugyanis csak három hónapja volt miniszter, ellenben öntudatos szlovákként közel fél évszázadot élt le Magyarországon.

Akit a magyar kormány küldött Prágába

Vavro Šrobár 1867-ben született egy tizenkét gyerekes katolikus földműves családjába. A szülők fontosnak tartották gyermekeik továbbtanulását, például három fiuk is a papi hivatást választotta. Vavro Šrobár Rózsahegyen, majd Lőcsén járt gimnáziumba. Éppen érettségi előtt állt, amikor olyan történt vele, ami bárkinek az életét kettétörte volna. Magyar diákok pánszlávizmus miatt feljelentették a gimnázium igazgatójánál, a tantestület pedig úgy döntött: őt is társait nem csak a lőcsei gimnáziumból rúgják ki, de kitiltják valamennyi magyarországi oktatási intézményből.

Az, hogy nem valós államellenes összeesküvést szőttek a 15-16-17 éves szlovák diákok, hanem a gimnázium vezetésének az egyértelmű, veszélyes túlkapásáról volt szó, nem csak a szlovákok meggyőződése volt. Mocsáry Lajos magyar parlamenti képviselő például felháborodott interpellációban támadta a gimnázium döntését helyben hagyó oktatási minisztert a parlamentben:

„Szó sincs arról, hogy valami egyletet alkottak volna, nem tettek egyebet, minthogy egyik társuknál, kinek jobb lakása volt, összejöttek, ott tót lapokat olvastak, tót dalokat énekeltek. De arról, hogy valami botrányt okoztak volna, szó sincs. […]  Hogy éretlen ifjonczok tót lapokat olvastak, hogy magukat tótoknak mondották, ezért őket pályájukról elterelni, őket egész életükre megbélyegezni, szülőiknek reájuk fordított költségét — mert szegény emberek gyermekei voltak — sárba dobni: ezt én az igazsággal megférőnek nem találom; praemiumot kitűzni a tanulóknak, hogy egymásközt a feladó szerepet játszák, ezt helyes erkölcsi nevelésnek nem fogadom el; a magyarságnak elkeseredett ellenséget nevelni 8 tanulóból: helyes politikának el nem ismerhetem s nagyon sajnálom, hogy a t. minister ur, kitől a dolog végeldöntésben függött, nem utasította a kellő határok közé az igazgatóság túlbuzgóságát.”

Kövesse a Napunk, a Denník N magyar projektjének Facebook-oldalát.

Šrobár nem fogadta el sorsát, s mivel Magyarországon nem tanulhatott tovább, Csehországban, a přerovi gimnáziumban érettségizett le egy évvel később, majd Prágában orvosnak tanult. Így válaszolhatta később, csehszlovák miniszterként erős iróniával egy magyar újságíró gyanakvó kérdésére, hogy kinek a megbízásából járt Prágában, hogy „a magyar kormány küldött.”

1906-ban az 1867 óta kormányzó Szabadelvű Párt megbukott, ami nem csak a magyarországi politikai életet forgatta fel, de a szlovák–magyar konfliktusok eszkalálódásához is vezetett. Bár minden korábbinál több szlovák képviselő jutott be ekkor a parlamentbe, szinte mindegyikük ellen eljárás indult, sőt, olyan képviselőjelölteket is perbe fogtak, akik a választáson alulmaradtak. Ilyen volt Vavro Šrobár is, aki Rózsahegyen száz szavazattal kapott ki a politikába akkor belépő újságírótól, Beniczky Ödöntől, hat héttel később mégis őrizetbe vették izgatás vádjával, év végén pedig egy évi börtönbüntetésre ítélték.

Az ítélet elfogultságát jelzi, hogy Šrobárék ügye még a magyar sajtó jelentős részének a szimpátiáját is elnyerte. A Szeged és Vidékében például egy sajtóvétségért szintén börtönben ülő újságíró cikke jelent meg a vele raboskodó rózsahegyi szlovákokról:

„korántsem olyan fekete az ördög, milyenre a rosszmájú híreszteléstől felkorbácsolt képzelet festi. Sőt, ha közelebbi érintkezésbe lép az ember ilyen „magyarfaló izgató“-val, meglepetten tapasztalja, hogy nagy tudású, a szó legmodernebb értelmében vett európai műveltségű, úriemberrel van dolga. A szív és az ész embere mindegyik. Embertársát nem állása, születése, rangja és vagyona szerint értékeli, hanem munkássága, jelleme, tudása, készültsége és emberies érzés és gondolatvilága szerint becsüli. […] Srobár Lőrinc dr. rózsahegyi orvos. Azon vidék és megye legkeresetebb és legkedveltebb orvosa.” Šrobár börtönbeli napjairól írva hozzátette: „Az időt nagyon szorgalmasan használja föl. Ír orvosi műveket, egy nagyszabású egészségtant tót nyelven. Szorgalmasan tanulja az angol nyelvet. Állandóan jó kedélyhangulatban van. Csak egyszer láttam a fájdalom és elkeseredés nyomait az arcán, a mikor neje két kis gyermekével volt itt nála látogatóban. Egy nyolc éves fiacskája és egy 4 éves aranyhaju, gyönyörű kis leánykája van. Az oly édesen és folyton csacsogó kis leányka azt kérdezte: Ugy-e papuska, most eljössz velünk haza, hiszen mi úgy szeretünk téged?”

A választások során, illetve Šrobárék elleni per miatt zaklatott hangulatba került vidéken került sor a szlovák–magyar konfliktusok addigi legvéresebb eseményére, az 1907-es csernovai sortűzre. A frissen szabadult Šrobár volt az első orvos, aki a helyszínre érkezett, de kilencen (köztük egy 14 éves kislány és egy terhes asszony) már a helyszínen meghaltak, hatan pedig az azt követő napokban. Az életben maradt csernovaiakat perbe fogták, és összesen 36 év börtönbüntetésre ítélték, míg a sortüzet nyitó – egyébként szlovák anyanyelvű, ebben a konfliktusban viszont az állami erőszakszervezetet képviselő – csendőröket kitüntették.

Šrobár 1918 nyarán ismét saját bőrén érezhette az állam erejét: Ceglédre internálták, ahol a háború végén az új miniszterelnök, Károlyi Mihály is csak külön szlovák kérésre engedte ki.

Kövesse a Napunk, a Denník N magyar projektjének Facebook-oldalát.

Vavro Šrobárnak tehát, amikor Szlovákia teljhatalmú miniszterévé vált, már bőséges személyes tapasztalata volt arról, hogy milyen az, amikor egy nemzetállam „túlműködik”, és milyen konfliktusokhoz vezethet, ha a politika represszív eszközökhöz folyamodik. Ugyanakkor nem gondolom, hogy mérlegre kéne tenni a magyar és a csehszlovák állam represszív intézkedéseit, súlyozni a traumákat, a visszaéléseket, párhuzamot vonni a Šrobár által elszenvedett és a fél évvel később épp általa potenciális büntetésként felmutatott egzisztenciális ellehetetlenítés, internálás és a börtönbüntetés között, vagy azon elmélkedni, hogy a csernovai 14 vagy a kassai 13 éves kislány halála nagyobb tragédia.

Ezek az események ugyanis ugyanannak a konfliktusspirálnak a részei, amely a 20. század első évtizedeiben bizonyosan megállíthatatlan volt. Ugyanis a nagy történelmi események, a nagy horderejű politikai döntések értékelése során hajlamosak vagyunk feltételezni, hogy az egyes cselekvő szereplők, a politikusok, történelmi személyiségek mindig a rövid vagy hosszútávú érdekeikkel összehangolt módon cselekednek és racionális döntéseket hoznak. Ez többnyire igaz is, ugyanakkor mégis érdemes figyelembe venni azt a tényezőt, hogy a reprezentatív történelmi személyiség mögött is ott van az egykor élt hús-vér ember a saját, egyedi életútjával és annak tapasztalataival, személyes erényeivel és hibáival, traumáival és képességeivel, az egyéni világlátásával és a közössége által vallott hiedelmekkel, elképzelésekkel.

Az internálásból négy hónapja szabadult Šrobár nem tudta magát teljesen függetleníteni az általa egész életében megélt, a magyar állam diszfunkcionális működése miatt szerzett traumáktól – kevesen is lettek volna erre képesek. Azt is le kell szögezni azonban, hogy a személyes vélekedések, sérelmek az aktív szereplőként meghozott politikai döntések felelőssége alól nem mentenek fel. De ha megértjük egymás motivációit, ha megismerjük a másik megéléstörténetét, ha a múltat nem pusztán „magyarellenes szlovák nacionalistákra” és „szlovákfaló magyarokra” osztjuk, jóval nagyobb eséllyel tehetjük le a múltból cipelt konfliktusok terhét.

Fizessen elő a Napunkra, a Denník N magyar verziójára itt.

Máte pripomienku alebo ste našli chybu? Prosíme, napíšte na pripomienky@dennikn.sk.

Magyarul a Denník N-ben

Komentáre

Teraz najčítanejšie