Lehet normális életet élni, ha az országot az oroszok rakétái pusztítják? Ungvár megpróbálja (riport)

Slovenskú verziu tohto textu nájdete tu.

Fizessen elő a Napunkra, a Denník N magyar verziójára itt.

Ha a GPS-navigációba beírjuk az ungvári nemzetközi repteret és ujjunkkal végighaladunk annak leszállópályáján, közvetlenül a szlovák határnál találjuk magunkat.

Amikor repülők szállnak fel innen, automatikusan belépnek a mi légterünkbe, és ha Putyin hadserege támadást akarna intézni az ungvári reptér ellen, azt kockáztatná, hogy egy NATO-tagállam területét fogja eltalálni. Ehhez elég lenne, ha egy lövedék néhány tucat méterrel eltérne a röppályájától.

Jaroslav Naď, szlovák védelmi miniszter szerint azonban ez egy valós forgatókönyv. „Belátható időn belül számíthatunk arra, hogy Oroszország közvetlen támadást intéz a Szlovákiával határos ungvári reptér ellen” –  jelentette ki nemrég a védelmi tárca vezetője.

Az ukránok is érzik ezt a fenyegetést?

Képzeljünk el annyi menekültet, mint Pozsony Károlyfalu városrésze

A Kárpátalja központjának számító Ungváron menekültek tízezrei leltek biztonságos menedékre vagy legalábbis ideiglenes lakhelyre addig, amíg tovább, például Szlovákiába tudnak majd utazni, és onnan esetleg még nyugatabbra, Csehországba, Ausztriába, Németországba vagy Izraelbe.

A szlovák határt érintő várost ezidáig elkerülték az orosz hadsereg támadásai. A kis Júlia Dnyipróból érkezett, mosolyog, miközben kifogástalanul áll lábujjhegyen és tornagyakorlatokat hajt végre a sportcsarnok tornatermében. Ungváron biztonságban érzi magát.

Olga a fővárost védelmező férjét hátrahagyva, lányával, Anjával a kijevi Oboloni kerületből menekült a rémisztő orosz rakétatámadások elől, ő is ugyanúgy látja a helyzetet.

Akárcsak a hétéves Nela és valamicskével idősebb bátyja, Valer, akik Kijeven át egészen a Donyeckből érkeztek a szlovák határ közvetlen közelébe, és most szorosan egymás mellett alszanak a zsúfolásig telt sportcsarnokban.  Amiatt a háború miatt váltak menekültekké, melyet Oroszország már egy hónapja sikertelenül folytat Ukrajna ellen.

Akárcsak az a több mint hatmillió ember, aki biztonságosabb helyre távozott, és az a további három és fél millió ukrán, akiknek sikerült átlépni az országhatárt. Putyin rakétáitól való félelmük megfosztotta őket a komfortérzetük egy részétől, de Ungváron biztonságban érzik magukat. Naponta tízezer ember halad át a városon, eddig félmillióan lépték át a határt Kárpátalján keresztül, 200 ezren pedig itt is maradtak.

Képzeljük el, hogy Pozsony Károlyfalu városrészét, ahol kb. 30 ezer ember él, kizárólag ukrajnai menekültek alkotnák. De azt is képzeljük hozzá, hogy a 120 ezres Ungvárnak Pozsonynál háromszor kevesebb lakosa van. Jelenleg a város minden ötödik lakosa a háború elől menekült ide.

Fizessen elő a Napunkra, a Denník N magyar verziójára itt.

Városi idill

„Feszegetjük a lehetőségeink határait, ez a maximális létszám, amit civilizált keretek között be tudunk fogadni: tehát tudunk nekik ágyat, tisztálkodási lehetőséget és ételt biztosítani” – meséli a Kárpátaljai Regionális Hivatalban dolgozó Roman Moldavcsuk. Más szóval, amennyiben a helyzet romlik, a véleménye szerint elkezdődik a város összeomlása.

De a háborús övezethez képest, ahol rakéták hullanak és szirénák hangja szól, Ungvár az Ung menti sétányával most idilli látványt nyújt. A melengető tavaszi napsugarak kikergették az ott lakókat a szabadba, a kávézók megteltek, az emberek teraszokon élvezik a napsütést. Az éttermek nyitva tartanak, a benzinkutakon nem áll sor, az üzletek megteltek, a városban nem szólnak szirénák.

Ellentétben olyan városokkal, mint Kijev, Harkiv vagy Odessza. Ungváron este tíz után is sétálnak az emberek, napközben pedig a civilek bort és sört is tudnak vásárolni.

„Ez itt borvidék” – magyarázza Moldavcsuk, egyúttal hozzáteszi, hogy a fentiek a katonákra nem vonatkoznak, az ország nagy részében ugyanis szigorú tilalom vonatkozik az alkohol eladására, Ungváron viszont csak a tömény alkoholra. Ezt a vidéket többé-kevésbé nyugalom jellemzi, ezt csak a regionális hivatal épületének ajtaja körül tornyosuló homokzsákok és a gépfegyveres őrök látványa zavarja meg.

Nem minden füst származik orosz rakétákból

A régióba olyan nagy ukrán vállalatok is érkeztek, amelyek kénytelenek voltak a háborús övezetben beszüntetni tevékenységüket. „Igyekszünk idecsalogatni őket, hogy munkát tudjanak adni azoknak az embereknek, akiket a háború elüldözött az otthonaikból” – magyarázza egy ungvári ukrán fiatal. Ennek egyetlen feltétele szerinte az, hogy ezek a vállalatok ne terheljék a környezetet.

A látszólagos nyugalom ellenére érződik a levegőben a feszültség. Ebben a városban is találkozhatunk olyan hirdetőtáblákkal, amelyek sikert kívánnak az ukrán katonáknak, vagy amelyeken gyerekrajzok óhajtják a békés tavaszt, és olyan útjelző táblákkal, amelyeken a legfőbb útvonalak jelzéseit átírták a p✱✱✱ba , megint a p✱✱✱ba és Oroszországba a p✱✱✱ba feliratokra.

Ungváron is hallottuk robbanások hangjait – de amint az kiderült, nem az oroszok lőtték a környéket, hanem feltehetőleg a területi védelmi erők tartottak gyakorlatot. Az elsőre ijesztőnek, orosz támadás következményének tűnő füstoszlopok az ungváriak számára, ha leszámítjuk azt, hogy a szennyezett levegő következményei is lehetnek, pusztán ártatlan látványnak bizonyulnak.

„Csak a mező ég” – nevetnek a kátyús utakat aszfalttal feltöltő útkarbantartók, mikor mutatjuk nekik a távolban felszálló füstgomolyokat.

A kopott AEROPORT feliratú reptér bejáratánál sem tűnik drámainak a helyzet. Két katona ácsorog ott unottan, fejük felett itt-ott ukrán helikopterek szállnak fel. A nyugati fronton egyelőre nyugalom honol, ha nem számítjuk a Lvivtől nem messze történt becsapódásokat. Lvivbe is sokan menekültek Kijevből.

Ide tévedhetnének az orosz rakéták Szlovákia határához, amely NATO-tagállamként a védelmi szövetség 5. cikkének védelme alatt áll?

„Ha megnézzük az orosz hadműveleteket, abból nyilvánvaló, hogy az oroszok nem tartják tiszteletben a háború törvényeit: Mindnyájan figyelemmel kísértük a pusztulást Mariupolban, nekik nem számít, hogy idősek és gyerekek szenvednek. Bármire képesek és nem létezik számukra egyetlen olyan vörös vonal sem, amit ne léphetnének át” – fejezi ki aggodalmát Moldavcsuk.

Ha nem vesszük figyelembe a diverzánsok csoportjait, Ungvár egyelőre biztonságos. „A hibrid és információs hadviselés már rég jelen van, de az embereknek nincs szükségük arra, hogy ezek a csoportok azt játsszák, hogy ők független, Kijevtől elszakadni kívánó köztársaságok” – mondja.

Haya Jakubovics, aki családja egy részét a holokauszt során veszítette el, nem gondolja, hogy Putyin idáig szeretne vonulni. Amikor szóba kerülnek a kijelentései, miszerint nácimentesíteni szeretné Ukrajnát, a fejét fogja, és azt mondja, hogy valami nincs rendben a fejében és felidéz egy családi történetet arról, ahogy édesanyja és nagyanyja túlélték a második világháborút.

„Anyukám csak három éves volt, amikor a nagymamának Kazahsztánba kellett volna utaznia, csakhogy anyukám megbetegedett és nagymamámnak kórházba kellett őt vinnie Kijevben, és a vonatot, amivel Közép-Ázsiába utazott volna, eltalálták a nácik” – emlékszik vissza Haya. „Amikor a dolgok rosszra fordulnak, megtanultam bízni abban, hogy jönnek majd jobb idők, ahogy anyukám betegsége is megmentette a nagymamámat és tulajdonképpen életet adott nekem” – mondja.

Jómaga az ukrán vasútnál dolgozik , amely a háború idején is működik, és amellyel a menekültek tömege érkezik Ungvárra. Némelyiküket a helyi zsidó közösség fogadta be – a menekültek a zsinagógában vagy a bölcsődében aludtak, amíg át nem jutottak a szlovák határon, ahol aztán példaul a pozsonyi hitközség fogadta őket. Nekik szerencséjük volt.

Az ungvári sportcsarnokban a legszegényebbek vannak.

Csupán néhány holmival a táskájukban, pénz nélkül menekültek. Sokan Donbaszból jöttek. Akárcsak a kis Nela és bátyja, Valer. A kislány a tornateremben már barátnőt is talált, de iskolába egyelőre nem jár.

Nem működik minden óramű pontossággal. A háborúnak itt, a Kárpátalján is túlságosan súlyos következményei vannak.

Ungvár. Normális életet élni háború idején

A menekültválság már most is megváltoztatta a város lakosainak munkaritmusát és a regionális hivatalban dolgozók közül Romanhoz hasonlóan sokaknak nincsenek szabad hétvégéik. A városban viszont paradox módon csökkent a bűnözés és a városba áramló humanitárius segélyeket is sikerült ügyesen elosztani, ebből Kárpátalján keresztül 25 tonnányi érkezett.

Lehet normálisan élni háború idején? Itt az egyre növekvő humanitárius válság ellenére is megpróbálkoznak vele, a válság képei időnként a Közel-Keletet vagy pedig az EU kapuját jelentő görög szigeteket juttatják eszünkbe.

A közeli Szolomonovóban található ipari parkban láthatjuk, ahogy sátortábor épül. A svédek dzsipeken húsz hangárt hoztak berendezéssel együtt. A kék-sárga zászlóik mellett a raklapokon mintha az Ikeából származó bevásárlási lista lenne, tárgyak, amik a létesítményükbe kerülnek majd: a tároló ládáktól kezdve a lámpákig. Egy nagy sátorban nyolc ember, két-három család is elfér.

A látvány a csecsenföldi háborút és az akkori menekülteket juttatja eszembe, akik egykor a háború elől a szomszédos Orosz Föderációban lévő Ingusföldre menekültek. Csak épp most az oroszok Mariupolt tették meg az új Groznijukká és igyekeznek szétszakítani az országot, ám egyelőre éppen az ellenkezőjét érték el.

Roman Moldavcsuk igyekszik optimista lenni. „Azt szeretnénk, ha az egész gazdaság működne, hogy be legyenek fizetve az adók, hogy az emberek, akik ide menekültek, dolgozhassanak és fizetést kapjanak a munkájukért” – mondja Moldavcsuk. Kijevvel ellentétben, ahol hétfő estétől szerda reggelig kijárási tilalom volt érvényben, Ungváron este tíz után is sétálgattak.

A város a menekültáradatot illetően ura a helyzetnek. Olga cipőt próbál a kis Anjának a központban, ahol a menekültek a szálláshelytől kezdve az öltözéken át a játékokig mindennemű segítséget ingyen megkapnak. A Dolphin nevű étterem kifőzdévé alakult, ahol ingyen szokott ebédelni.

Itt harkivi, dnyiprói, donbaszi és kijevi menekültekkel, többnyire nőkkel és gyerekekkel találkozunk, akik elégedettebbek, mint amikor a légiriadók idején a talpfák közé rejtőztek.

Olga Kijev Oboloni kerületében élt, amelyet gyakran vettek tűz alá az oroszok, és ahol most a férjét hagyta, aki a területi védelmi erőkhöz csatlakozva védelmezi a fővárost az orosz támadok ellen. Akárcsak Roman barátja, Vaszilij, aki paradox módon nyugatról érkezett.

Csehországban élt, ahol sikeres vállalkozása volt. Először részt vett a humanitárius segítségnyújtásban, később ezt kevésnek találta és úgy döntött, részt vesz a harcokban. Most pedig részese a történetnek egy hadban álló város lakóiról, amely várostól a háború még aránylag messze van.

Fizessen elő a Napunkra, a Denník N magyar verziójára itt.