Denník N

Margit néni kisszéke, avagy miért nem fogja Orbán Putyinnal felparcellázni Szlovákiát

Slovenskú verziu tohto textu nájdete tu.

Fizess elő a Napunkra, a Denník N magyar verziójára itt.

Kövesd a Napunk, a Denník N magyar projektjének Facebook-oldalát.

Nem lenne nehéz cáfolhatatlan érveket felsorakoztatni amellett, hogy Európa legveszélyesebb politikusa ma Oroszország elnöke, Vlagyimir Putyin. Megtámadott egy független, szomszédos országot, háborús bűnöket követ el, atomtámadással fenyegetőzik. De vajon ki Európa második legveszélyesebb politikusa?

A nyugat-európai közvélemény jelentős része alighanem egyetértene abban, hogy Putyin után sokáig semmi, aztán pedig – Orbán Viktor. Az az Orbán, aki falaz az oroszoknak az EU-ban, elutasítja a fegyverszállítmányok küldését Ukrajnának, ráadásul kifejezetten lázítja a választóit Volodimir Zelenszkij ellen, akit az ellenfelének nevez.

De mekkora veszélyt jelent Orbán valójában?

Erre a kérdésre kínálta fel a maga válaszát vasárnap a szlovák parlament elnöke, Boris Kollár. Kollár alighanem azzal az előre megfontolt szándékkal ment el a Markíza televízió politikai vitaműsorába, hogy vázolja a szlovákokat a Putyin–Orbán páros által szerinte fenyegető geopolitikai veszélyt. Mindeközben pedig jó magasról tett a két ország jószomszédi kapcsolataira. Kollár a műsorban többször is hangsúlyozta, hogy az Orbán jelentette veszélyt valósnak tartja. „Nagy-Magyarországról beszélnek, ingatlanokat vásárolnak nálunk, útleveleket osztogatnak. Ez nem vicc” – mondta a Sme rodina (Család vagyunk) elnöke és hozzátette, hogy „Putyin és Orbán hamarosan felparcellázzák Szlovákiát”. Azokra az orosz médiában megjelent cikkekre utalt ezzel, amelyek Európa politikai térképét jócskán átrajzolva ábrázolják, egyebek mellett Magyarország Szlovákia kárára történő gyarapodását is feltételezve.

Kollár tehát tulajdonképpen arról beszélt teljesen nyíltan, hogy Magyarország Oroszország segítségével területszerző háborút indíthat Szlovákia ellen.

A megszeppent Szijjártó

Mit lépett erre a magyar kormány? A magyar külügyminiszter, aki lépten-nyomon előszeretettel hangsúlyozza Magyarország szuverenitását és mindig nagyon határozottan elutasítja a külföldről érkező kritikákat, visszafogottan, az elégedetlenség vagy düh legapróbb jele nélkül reagált. A elnök úr legalább egy évtizeddel elnézte a naptárat, mert ma már Szlovákia és Magyarország is az EU tagja, és Magyarországnak érdeke a kétoldalú kapcsolatok fejlesztése, hangzott a magyar diplomácia vezetőjének rövid válasza.

Szijjártó Péter egyébként egy héttel korábban azért kérette be a magyarországi ukrán nagykövetet, mert Kijev felszólította az Orbán-kormányt, hogy végre válasszon, hogy a Nyugat vagy Moszkva oldalára áll.

Mit jelent mindez? Magyarországnak óriási szüksége van szövetségesekre, hiszen olyannyira elszigetelődött a nemzetközi politikai térben, mint az elmúlt évtizedekben soha. A lengyel nacionalisták már nyíltan kritizálják Orbánt oroszbarát álláspontja miatt, elveszítette tehát a legközelebbi barátait az EU-ban. A magyar kormányfő jelenleg nem akarhat konfrontálódni egyik szomszédos országgal sem, mert tudja, ha a jogállamisági vitában egyedül marad az unióban, annak ugyancsak megihatja a levét: brüsszeli eurómilliárdoktól eshet el. Pénz nélkül pedig ugyancsak nehéz lesz folytatni a 2010 óta zajló különleges illiberális hadműveletet. Az európai problémákról a későbbiekben még szó lesz, most viszont térjünk vissza Szlovákiához és Boris Kollárhoz.

Amit Boris Kollárnak tudnia kell

Boris Kollár természetesen nagyon is tisztában van azzal, hogy Magyarország részéről Szlovákiát semmiféle katonai támadás nem fenyegeti. Éppen ellenkezőleg: Magyarország politikai és katonai szövetségesünkként segítséget kellene hogy nyújtson egy esetleges katonai konfliktus esetén. Ha például a MiG vadászgépeinket Ukrajnának ajándékoznánk, ahogy azt hétfőn Eduard Heger jelezte, a szlovák légtér jelentős részét a kecskeméti reptérről felszálló magyar Gripenek védelmeznék. Ez Szlovákia mint NATO-tagállam hivatalos katonai stratégiájának része.

A parlament elnökeként, valamint annak a pártnak a vezetőjeként, amely a szlovák titkosszolgálat igazgatóját adta, Boris Kollár nagyon jól tudja, hogy Magyarországon manapság senkinek sincsenek komoly, Szlovákiát érintő revizionista gondolatai. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy Magyarországon általánosságban véve senkinek sincsenek ilyen gondolatai, még ha ez természetesen a második világháború óta nem is képezi politikai viták tárgyát. Ám ez a téma jelenleg még a szélsőjobbos szcéna számára sem bír olyan súllyal, hogy jelentősebb csoportokat tudnának vele megszólítani.

A trianoni fájdalom narratívája persze nem tűnt el, a Nagy-Magyarország-térkép pedig egyáltalán nem vált tabuvá még az első vonal fideszes politikusai számára sem.

Az Orbán által meghirdetett határokon átívelő nemzetegyesítés gőzerővel folytatódik, amit az április 3-i választási eredmények is megerősítenek: a határon túli magyar választók 94 százaléka – elsősorban Erdélyben és a Vajdaságban – szavazott a Fideszre, csaknem 250 ezerrel gyarapítva a kormánypárt szavazatainak számára.

Mivel Szlovákia még mindig csak nagyon korlátozottan ismeri el a kettős állampolgárság intézményét, nem tudjuk, tőlünk hányan vehettek részt a választásokon, ám a regisztrációs adatok alapján a számuk nem lehetett több néhány ezernél.

Kövesd a Napunk, a Denník N magyar projektjének Facebook-oldalát.

Margit néni kisszéke

A választási kampány során bejárta Magyarországot egy legendás kisszék híre. Ezen a kisszéken állva terjesztette a vezér az igét a nép körében, akár egy hamisítatlan hordószónok. Az ellenzéknek volt néhány sikerületlen próbálkozása, hogy kicsúfolja Orbánt a kisszék miatt, de ő megint sokkal jobban feltalálta magát. Bemutatta Margit nénit, aki a sztori szerint kölcsönadta neki a kisszéket, és akinek azt a választási győzelem után, mint egy rendes fiú, aki meghódította a nagyvilágot, dedikálva visszaszolgáltatta. A politikai marketing iskoláiban tanítani lehetne ezt a húzást.

Orbánnak van egy ilyen virtuális kisszéke a világpolitikában is. Posztmodern autokrataként tisztában van azzal, hogy ha elegendő politikai és mediális erő birtokában van odahaza, egy kicsi és jelentéktelen ország vezetőjeként is komoly hatalommal bíró politikus módjára kommunikálhat. Így vált világszerte ismert vezetővé, és bár többnyire negatív kontextusban, de Magyarországot a világlapok címlapjaira juttatta. És mivel előszeretettel tetszeleg a nagy stratéga szerepében, aki a magyar belpolitikát már unja, és inkább a világpolitikai színpadon keresi magának a téteket, az elmúlt években jócskán megszaporodott az a közönség, amely a hosszú távú céljait próbálja megfejteni.

Orbán Viktor csapatának fegyelmezettsége és politikai profizmusa – az iránta érzett szimpátia mértékétől függően – sokakban kelt olyan reményeket vagy aggályokat, hogy komoly stratégiai terveket sző Európával kapcsolatban, és ha eljön a megfelelő történelmi pillanat, e terveknek akár Nagy-Magyarország helyreállítása is részét képezheti.

Hogy áll valójában Magyarország

A magyar miniszterelnök „Brüsszellel” szembeni harci retorikájából kiindulva azt gondolhatnánk, hogy Magyarországnak nincs is akkora szüksége az Európai Unióra, mint a többi közép-kelet-európai országnak. Ennek viszont éppen az ellenkezője igaz. Amint arra több magyarországi közgazdász is rámutatott, a KSH adatai alapján az elmúlt négy évben a magyar gazdaság növekedésének fő forrását az Európai Unióból származó támogatások képezték. Ahogy arra Berend T. Iván, az MTA egykori elnöke figyelmeztet, a magyar nemzeti jövedelem több mint felét 15 ezer külföldi tulajdonú, Magyarországon működő cég állítja elő. 2000 és 2016 között 155 milliárd forintnak megfelelő tőke áramlott be Magyarországra, amiből 100 milliárd kizárólag három országból, Németországból, Ausztriából és Hollandiából származott. Gál Zoltán a G7 portálon közölt elemzésében arra jutott, hogy 2016-ban az EU összes gazdasága közül Magyarország függött leginkább a külföldi vállalatoktól.

Orbán Viktor tehát csupán verbális szabadságharcot folytat a Nyugattal szemben, és valójában saját erejéből semmilyen korszakalkotó eredményt nem ért el Magyarország gazdasági fellendítésében.

Politikai szemszögből nézve kudarca még inkább szembetűnő: mivel nemzetközi pozícióját az autokratákkal való együttműködésre alapozta, a nyugati világban fokozatosan elveszítette szövetségeseit. Donald Trump, Andrej Babiš és Robert Fico vereségét, valamint Matteo Salvini meggyengülését követően már csak a lengyelek maradtak neki, akikkel viszont Putyin háborújának kitörése után összebalhézott. Most még Marine Le Pen győzelmében reménykedhet, bár ebben a pillanatban valószínűbbnek tűnik, hogy Franciaországban marad az Emmanuel Macron képviselte kontinuitás.

Katasztrófa-forgatókönyvek

Orbán Viktor európai politikai jelentősége tehát túlértékelt. Magyarország csupán akkor válhatna Szlovákia számára szövetségesből valódi veszélyforrássá, ha az európai politikai erőviszonyok alapvetően megváltoznának – ha teljesen összeomlana az EU és a NATO, illetve ha Magyarország kilépne az EU-ból.

Az első lehetőségnek jelenleg nincs valóságalapja. Az Ukrajnában kirobbant háborút követően éppen ellentétes folyamatokat figyelhettünk meg: a nyugati országok demokratikus közössége összefogott, és egységesen, gyorsan és határozottan reagált. A NATO és az EU országai – egyelőre – elejét vették a háború egész kontinensre való átterjedésének, és képesek voltak megállítani Oroszországot, amely változtatni kényszerült eredeti inváziós tervein. A nyugati szövetségesi struktúrák összeomlása csupán a konfliktus további, apokaliptikus mértékű eszkalálódása esetében következhetne be – ám ez tulajdonképpen a jelenleg ismert emberi civilizáció végét jelentené, amikor már – lássuk be – nem sokakat izgatna, hogy a magyar vagy a szlovák lobogót lengeti-e a radioaktív szél a somorjai városháza homlokzata előtt.

A második opció valamivel bonyolultabb. Az EU és Magyarország konfliktusában jelenleg mintha patthelyzet állt volna be: ha Brüsszelből tovább dől a pénz Magyarországra, az megerősíti Orbánt abban a hitében, hogy ezt a kettős játékot a végtelenségig folytathatja. Ez hosszabb távon nem lenne túl jó hatással az EU egységére és értékeire. Ha viszont az Európai Bizottság megbünteti Orbánt, ő egy új játszmába kezdhet, amely akár Magyarországnak az unióból történő távozásával is végződhet. Magyarország függése a nyugati gazdaságoktól viszont ebben az esetben is változatlan maradna, ahogy a NATO-tagsága sem szűnne meg – így sem jönne létre tehát automatikusan egy második Fehéroroszország Szlovákia szomszédságában.

A fentiek lényege, hogy a jelenlegi helyzet egyáltalán nem hasonlítható össze az 1938-assal, amikor is Közép-Európa országainak gazdasági, politikai és katonai helyzetét nem szavatolták a világ legjelentősebb gazdasági, politikai és katonai nagyhatalmait tömörítő szövetségesi hálózatok.

Mit akar ezzel az egésszel Boris Kollár?

Most pedig vissza az eredeti kérdéshez: miért terjeszti Boris Kollár élő adásban azt, hogy Orbán meg fogja támadni Szlovákiát? Kollár soha nem titkolta a nemzeti témák iránti vonzódását – nemzetiségi kérdésekben az az Anton Hrnko nevű hírhedt nacionalista a tanácsadója, aki soha nem volt a szlovákiai magyarok legjobb barátja. Kollár tavaly részt vett egy szlovák trianoni emlékmű átadásán is, ahol szintén nem spórolt a nacionalista szólamokkal. A Markíza politikai vitaműsorában azt is felrótta a magyaroknak, hogy gyásznap helyett miért nem ünnepnapként tekintenek a trianoni évfordulóra.

Elég nyilvánvaló tehát, hogy Kollár nem közös nevezőket keres, hanem ellenkezőleg, pontosan Orbán Viktor modellje alapján, megosztó és érzelmekre építő politikával igyekszik szavazókat gyűjteni. És akárcsak Orbán Viktort, őt se túlságosan aggasztja, hogy kijelentései milyen viszonyban vannak a valósággal. Mivel „a szívével gondolkodik” ahogy a választási szlogenje szólt, dőreség is lenne észszerű és józan érveket várni tőle.

Kollár kijelentései azért is szerencsétlenek, mert feleslegesen torzíthatják tovább a már így is elég torz alaphangot Pozsony és Budapest között. De talán még ennél is nagyobb gond lehet az, hogy a második legfőbb szlovák közjogi méltósága csupán pár ezer többletszavazat megszerzése végett olyan feszültséget szít, amelynek a társadalomban egyébként semmilyen alapja nincs, és sikeresen alááshatja ezzel a szlovákiai magyarok és szlovákok közötti kölcsönös bizalmat.

Persze, a szlovákiai magyarok között is akadnak nagymagyar birodalmi álmokat melengető radikálisok, ám az ő hangjuk ebben a közegben soha nem volt irányadó az elmúlt csaknem nyolcvan évben. Ez csak akkor változhat meg, ha a művileg szított bizalmatlanság ellehetetleníti a valódi érdekeinkről folytatott, észszerű érveken alapuló párbeszédet.

Fizess elő a Napunkra, a Denník N magyar verziójára itt.

Máte pripomienku alebo ste našli chybu? Prosíme, napíšte na pripomienky@dennikn.sk.

Magyarul a Denník N-ben

Komentáre

Teraz najčítanejšie